A tanító néni engem szeret, hiszen rám mosolyog a reggeli sorakozó előtt és a nevemen szólítva köszön minden nap. Megkérdezi, hogy hogy aludtam vagy hogy hogyan indult a reggelem. Érdekli, hogy mit álmodtam és az is, hogy van-e már bennem reggeli. Ha van még szabad keze (vagy kisujja), akkor lehetek akár a negyedik párja is a sorakozónál!
A tanító néni engem szeret, hiszen emlékeztet rá, hogy a teremben mit hová kell tennem. Arra tanít, hogy mindennek megvan a maga helye és egy idő után én is belátom, hogy a sok kis tappancs csak akkor fér el kényelmesen a teremben, ha a táskák és úszás cuccok nem összevissza hánykolódnak padsorok között. Nekem is jobb rendben és tisztaságban tanulni, de ezt én még csak most gyakorlom.
A tanító néni engem szeret, hiszen mesél nekem ebéd után. Egy mesét akár többször is. Egymás után. Elváltoztatja a hangját, kalimpál a kezével, néha suttog és néha még a padsorok között is kószál. Nagyon vicces! Papírból koronát készít, hogy a fejemre tegye, amikor a herceg szerencsét próbálni indul és zsenília drótból kishangyát hajtogat, ha éppen arról szól az aznapi történet. Hangszert ad a kezembe, mert tudja, hogy megbízhat bennem és verseket is tanít, mert ő már tudja, hogy a versek sokszor nagyon mókásak tudnak lenni.
A tanító néni engem szeret, hiszen mindig van nála 1-2 színező, amit odaadhat nekem. Megdicsér, ha elkészültem és büszkén rakja ki a tanterem vagy a folyosó falaira a munkáimat. Ilyenkor nagyon büszke vagyok magamra, és lehetek is – azt mondja. Üres lap is van nála, mindenféle méretben, ha rajzolni szeretnék. Sőt, néha még zenét is kapcsol a kreatív alkalmakhoz, ha nem felejti el. Mindig mosolyogva és érdeklődve fogadja a rajzom vagy más kézműves kis ajándékaimat. Megköszöni és tényleg örül neki! Szereti, ha mesélek neki magamról meg a hörcsögömről és ő is szívesen mesél nekem érdekes dolgokat magáról. Szeretem, ha mesél. Nagyon jól ismerem már a tanító nénim.
A tanító néni engem szeret, hiszen nem lesz mérges, ha valamit elrontok vagy nem tudok egyből megcsinálni. Lehet, hogy nem írja le helyettem a hullámvonalat vagy nem festi meg helyettem a fa törzsét festékkel, esetleg nem mondja el a dolgozat megoldását, de amikor újra és újra megpróbálom, ő bátorít és ugyanúgy örül annak, hogy egyre ügyesebb vagyok, mint ahogy én is. Tudom, néha ő is hibázik és ezt ő is tudja nagyon jól. Tudom, mert be szokta ilyenkor ismerni. Ezért én is szeretek – és merek is!- őszinte lenni vele.
A tanító néni engem szeret, hiszen elmondja, hogy mi az, amiben ügyes vagyok és azt is, hogy hogyan tudok egyre jobb és ügyesebb lenni önmagamnál. Örülök neki, hogy nem a legszebben rajzolóhoz és a leggyorsabban íróhoz hasonlítja az én munkámat. Mindig van egy újabb jó tanácsa és mosolyog a szíve, amikor látja, hogy érdeklődő szempárok és nyitott fülek figyelnek a szavaira. Nagyon igyekszik vicces, szórakoztató vagy érdekes, mesébe és játékba burkolt feladatokat hozni nekünk. Lehet, hogy nem mindig sikerül neki, de szerintem törekszik rá!
A tanító néni engem szeret, mert mindig hangosan elköszön tőlem, mikor elindul hazafelé. Szereti, ha én is így teszek, mikor anyag/apa/mama/papa délután értem jön, ettől csak még boldogabban jön be másnap hozzánk. Otthon is sokat gondol a másnapi tanulásunkra és kalandjainkra, ezért még néhány órán keresztül papírt vág, feladatlapot szerkeszt, nyomtat, fénymásol, előkészül, dolgozatot javít, meg ilyenek. Azt hiszem.
A tanító néni engem szeret, hiszen amikor összefutok vele az utcán, mindig jókedvűen köszön vissza nekem és szívesen visszaölel, ha odafutok hozzá. Ha pedig a nyári szünetben táborozik velem, akár heteken keresztül, akkor szerintem tényleg nagyon szerethet. 🙂
Minden gyermek más és ez ugyanúgy igaz a tanító nénikre is. Nem viselkedünk és nem szeretünk egyformán, de az biztos, hogy aki erre a pályára lép és nem is szeretné egyhamar elhagyni azt, az a gyerekek miatt végzi a munkáját nap mint nap. Szerencsés vagyok, mert elsőseim vannak és rengeteg szeretetet kapok tőlük akárhányszor csak találkozom velük. Néha hangosak, néha türelmetlenek (még) egymással, és néha nagyon izgágák… De minden nap ők azok a 6-7 éves kisfiúk és kislányok, akik másfél hónappal ezelőtt kezdték még csak megismerni ezt a valamit, amit úgy hívunk, az iskolás éveink. Igyekszem tudásom legjavával utat mutatni nekik és segíteni őket abban, hogy merjék kibontakoztatni a kis személyiségüket, hogy negyedikes korukban úgy engedhessem el a kis kezüket, hogy érdeklődő, tanulni és iskolába járni szerető gyerekektől búcsúzhassak majd el. Ez a legfőbb célkitűzésem mind közül. Remélem, sikerül.
Bogi néni
Egy évem volt a negyedikeseimmel. Egy évem volt rá, hogy egymáshoz szokjunk, hogy megismerjem őket, hogy taníthassam őket és egyengethessem a kis iskolai életüket. Sokat beszélgettünk, nevettünk, tanultunk és gyakoroltunk – és milyen jól is tettük! Nem az a pedagógus vagyok, aki csak bemegy, tisztességesen letanítja amit kell, aztán libbenek is tovább. Nem csak azért, mert nekem teljesen más a stílusom, hanem azért is, mert egy gyerkőc tanításának folyamata határozottan könnyebb és egyénre szabhatóbb, ha ismered azt a tanulót, aki előtted ül, akinek magyarázol. Ha ismered a kis arcát annyira, hogy lásd, mikor van mentális teljesítőképességének csúcsán, mikor terhelhető kevésbé egy rosszabbul indult reggel miatt, ha tudod mi az, ami érdekli és motiválóerőként hathat rá, akkor olyan feladathelyzetekbe tudod helyezni a gyermeket, hogy észre sem veszi, de tényleg szórakozva tanul, és ami a legfontosabb, egy nyugodt és befogadó légkörben sajátíthatja el az új ismereteket. Jól csinálja a pedagógus a dolgát, ha az óra után a gyermek egyszerűen “nem tud kikapcsolni”, és még szünetben is csak mondja és mondja, jön és kérdez vagy éppen mesél arról, amit már tud vagy éppen gondol a dolgokkal kapcsolatban.
