A gólya

Egy lusta délutánon biciklizni indultam falucskánk egyik földútján. Serényen tekertem a pedáljaimat, és minden kertkapunál integettem egyet a bent lustán szuszogó házőrzőknek. A fák ágain még csak ébredeztek a friss, zöld rügyek, de én gondolatban már a dús lombkoronájú fákon másztam a nyári melegben.

Nagyon szerettem ezen az úton biciklizni. Ügyes kis szememmel mindig észrevettem valamit, amit azelőtt még sosem: érdekes, aprócska bogarakat, az eső áztatta út által megőrzött lábnyomokat és az éppen nyíló szépséges virágokat. De ma valami egészen másra lettem figyelmes.

Éppen az égen átkúszó felhőket kémleltem, amikor hatalmas szárnyaival átrepült felettem egy madár. No, nem is kellett nekem több. Felpattantam gyorsan a kis zöld biciklimre, és tekertem utána, ahogyan csak bírták a lábaim. Szerettem volna tudni, hogy hová tart.

A falu határához érve egy hatalmasat fékeztem. Megállt a madár is, méghozzá pont egy villanypózna tetején. Ekkor tudtam csak igazán megfigyelni őt.

  • De hisz’ ez egy gólya! Egy szépséges gólya! – kiabáltam örömömben, mire a magas pózna tetejéről lepillantott rám az új barátom. Hosszú, narancssárga csőre és fehéres tollruhája csak úgy világított a nappali fényben.
  • Most megyek, kedves gólya, de holnap újra meglátogatlak. – mondtam a madárnak, mintha az bármit is értene belőle. Azzal elindultam hazafelé, és izgatottan vártam a holnapot.

Másnap ebéd után első dolgom volt, hogy a falu széléhez siessek. Most nem figyeltem az aprócska bogarakat. Nem kutattam új lábnyomok után és a virágoknál sem álltam meg.

A fészekhez érve láttam, hogy az én gólya-cimborám nagy ügyességgel rendezgeti az összegyűjtött gallyakat.

  • Te aztán egy igazán takaros kis fészket készítesz. Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdeztem a madártól, aki párat pislogott rám, majd újra útnak eredt, hogy még több ágacskát gyűjtsön lakhelyéhez.

Én sem voltam rest! Az út melletti tisztáson minden hozzáértésemet bevetve igyekeztem segíteni a gólyának. Ágak után kutattam, amiket egy kupacba gyűjtöttem össze a mező közepére. Mikor pedig a nap a dombok mögé bukott, hangos köszönéssel búcsút vettem a madártól és hazasiettem.

A harmadik napon, miközben a göröngyös földút hepehupáit kerülgettem, így töprengtem magamban.

  • Milyen kár, hogy holnap már iskola. Nem fogom tudni meglátogatni a gólyafészket.  

Ma valahogy lassabban haladt a kis zöld biciklim, de a falu széléhez érve hatalmas meglepetésben volt részem.

  • Kettő! Itt már két gólya is van! – ugrándoztam örömömben. – Milyen jó, hogy nem vagy már egyedül!

Egy darabig még néztem a fészekben kelepelő madarakat, majd elköszöntem a gólyáktól, és útnak indultam hazafelé a kis zöld biciklimmel. Otthon mindent elmeséltem a barátaimról, és le is rajzoltam őket, ahogy a falu széli villanypózna tetején integetnek nekem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.