A különleges kis nyuszi

Élt egyszer az erdő sűrűjében, az öreg tölgy közelében egy aprócska nyúl. Úgy hívták, hogy Pamacs. A kis tapsifüles nagyon kíváncsi volt a világra. Sokat ugrándozott mamájával az erdőben, de olykor egyedül is szívesen bolyongott a közeli bokrok rejtekében. Figyelte a dús lombú fákon csicsergő madarakat és a serényen kopogtató harkályokat. Ha tehette, a méhecskék lágy zümmögését is órákig hallgatta.

Nagyon szerette ezt a kedves erdőt. Békés otthonául szolgált a kis nyuszinak és barátainak. Hálás volt az énekesmadaraknak gyönyörű dalukért, és minden alkalommal megköszönte a harkálynak, hogy ily nagy gonddal óvja az erdő fáit. Bár a kis nyuszi nem állt nagy mézrajongó hírében, méh cimboráinak sosem mondott még nemet, ha éppen friss mézükkel kínálták meg őt.  

Az egyik délutánon, mikor Pamacs épp az ebéd utáni pihenőjét töltötte egy bokor tövében, így elmélkedett magában.

  • Az énekesmadarak csodás dallamokból szőtt fátylat borítanak ránk nap mint nap. A harkály tudása legjavával igyekszik vigyázni az erdei fák egészségére. A méhek virágról virágra járva felelnek a természet sokszínűségéért. Itt mindenkire szükség van. Itt mindenki különleges. – jelentette ki boldogan és büszkén.

Ahogy hazafelé szökdécselt kis tappancsaival, néhány szökellés után megállt a kis nyuszi.

  • Ha itt tényleg mindenki különleges, akkor vajon még én is? – kérdezte magában Pamacs. Egy pillanattal később már sietett is vissza mamájához, hogy neki is feltehesse ezt a nagy és komoly kérdést, ami egyre jobban foglalkoztatta őt ezen a különleges napon.

Az öreg tölgyhöz érve mamájára éppen a kuckójuk bejáratánál talált rá.

  • Miért lógatod két kis füled ilyen bánatosan, kis nyulacskám?

Pamacs nagy levegőt vett, és csak mondta, mondta azt, mi a szívét bántotta.

  • Mama, mondd. Én is különleges vagyok? – tette fel végül a nagy kérdést Pamacs bátortalanul.
  • Hát persze, édes kis nyuszikám. Az erdő minden növénye és állata szükséges ahhoz, hogy ilyen csodálatos helyen élhessünk. Épp úgy különleges vagy, mint a harkály barátod vagy a méh cimboráid.
  • De mama. Ezt te honnan tudod? Hisz’ én nem érzem magam különlegesnek. Nem tudok gyönyörűen dalolni, nem én óvom a fákat és édes lépes mézet sem tudok készíteni.

Pamacs mamájához bújt, aki megtörölgette csemetéje könnyes kis gomb szemecskéit, majd együtt tértek nyugovóra kis kuckójukban.

Másnap reggel a kis tapsifüles a mamája előtt ébredt fel. Tündöklő hajnali napsugár világított a szemébe. Halkan nyújtózott egyet, majd úgy döntött, tesz egy kora reggeli sétát. Alighogy kidugta rózsaszín kis orrocskáját a nyúl-lakból, egészen különleges dolgot látott a távolban. Ezer színben csillant meg a fény valamin a messzi bokrok tövében. Pamacs úgy döntött, az ügy végére jár.

Nagyon különös volt ez a valami. Akárhogy ugrándozott felé, mintha ezzel egyre távolabb került volna tőle.

Addig addig követte Pamacs ezeket a különleges fényeket, míg egy hatalmas tisztáson nem találta magát. A kis nyuszi alig hitt a szemének. Illatos virágok, kövér fűszálak, tarka lepkék és zümmögő bogarak voltak mindenhol. Mégis ami a legjobban meglepte őt, az egy hatalmas kosár volt a rét közepén, mely telis-tele volt díszes, színes tojásokkal. Ilyen szépet még sosem látott.

  • Milyen gyönyörű tojások ezek! Viszek belőle a barátaimnak és a mamának. – mondta Pamacs, majd felkapott pár tojást a kosárból, és szaladt vissza hazafelé.

A kis nyúl olyan gyorsan szedte tappancsait, hogy mire felébredt az erdő, a díszes tojások már minden állat vacka előtt ott sorakoztak. Még a mamája mellé is sikerült óvatosan visszabújnia. A legszebb, legdíszesebb tojást neki tartogatta.

Volt ám nagy öröm és boldogság! Ma minden csicsergés az ajándékokról szólt. Pamacs szíve hatalmasat dobbant, mikor meglátta mamája mosolyát pisze orra alatt.

  • Hát ez? – kérdezte őt meglepetten.
  • Nos … – vigyorodott el a nyuszika. – Lehet az egyik erdőlakó éppen ma találta meg, hogy ő miben lesz különleges. – felelt a huncut kis tapsifüles.

Pamacs megfogadta, hogy ezentúl minden évben felkeresi ezt a különleges tisztást, és tavasszal megajándékozza azokat, akik közel állnak a szívéhez.   

Tornai Boglárka

A harangvirág éneke

Egy márciusi reggelen, mikor a harmat még a fűszálakon csillogott, útjára indult a pillangó. Szeretett a reggeli órákban csavarogni. Ilyenkor volt a legbékésebb a táj. Átrepült az erdőn, és köszöntött mindenkit, akivel csak találkozott.

Épp a tisztás széléhez ért, amikor egyszer csak gyönyörű énekszóra lett figyelmes.  Kereste, kutatta, honnan érkezik ez a káprázatos dallam. Ahogy a rét közepe felé repkedett, az ének egyre hangosabban hallatszott. Már nagyon kíváncsi volt a kis pillangó. Addig-addig szálldosott fűszálról fűszálra, míg rá nem talált a csilingelő hangú harangvirágra.  A virág nemrég bújt még csak ki földből, és első tavaszi dalocskáját énekelte a nap sugarainak. Ő így köszöntötte a tavaszt.

  • Milyen szépen tudsz te énekelni! – szólalt meg a pillangó.

A meglepődöttségtől a kis harangvirág egyből elhallgatott. Talán még kissé el is pirult. Nem számított rá, hogy a rét kellős közepén valaki éppen az ő énekét hallgatja.

  • Ne ijedj meg tőlem, kedves kis harangvirág! Éneked vezetett ide hozzád. Szépen kérlek, dalold el nekem újra! – kérlelte őt a pillangó.

A kis virágnak nagyon jól estek a lepke kedves szavai, és újra elénekelte neki a dalt. Talán még szebben is, mint amikor csak magának dúdolta.

  • Kedves kis harangvirág. Ismerek valakit, aki még nálam is jobban kedveli a szép dallamokat. Nemsokára visszajövök hozzád és magammal hozom a barátom, hogy ő is meghallgathasson téged. – azzal elköszönt a pille a virágtól, és útnak indult egyenesen a fák közé.

Nem is kellett sokáig repülnie a pillangónak. A harmadik fa után találkozott barátjával, a mókussal.

  • Képzeld, mókus! Káprázatos éneke van a harangvirágnak. Volna kedved meghallgatni?
  • Hát hogyne volna! – örvendezett a mókus. – De tudok még valakit, aki nálam is szívesebben hallgatná. Gyere, hívjuk meg őt is!

A pillangó bólintott egyet, majd együtt indultak el a nyúlhoz.

  • Képzeld, nyuszi! Csodálatos éneke van a harangvirágnak. Volna kedved meghallgatni?
  • Hát hogyne volna! – mondta a nyúl. – De tudok még valakit, aki nálam is szívesebben hallgatná. Gyertek, hívjuk meg őt is!

A pillangó és a mókus bólintott egyet, majd együtt indultak el a sünihez.

  • Képzeld, süni! Meseszép éneke van a harangvirágnak. Volna kedved meghallgatni?
  • Hát hogyne volna! – motyogta a süni. – De tudok még valakit, aki nálam is szívesebben hallgatná. Gyertek, hívjuk meg őt is!

A pillangó, a mókus és a nyúl bólintott egyet, majd együtt indultak el a békához.

  • Képzeld, béka! Bűbájos éneke van a harangvirágnak. Volna kedved meghallgatni?
  • Hát hogyne volna! – kuruttyolta a béka. – De tudok még valakit, aki nálam is szívesebben hallgatná. Gyertek, hívjuk meg őt is!

A pillangó, a mókus, a nyúl és a süni bólintott egyet, majd együtt indultak el a bagolyhoz.

  • Képzeld, bagoly! Csodás éneke van a harangvirágnak. Volna kedved meghallgatni?
  • Hát hogyne volna! – huhogta örömében a bagoly. – Kedves tőletek, hogy rám is gondoltatok. Menjünk, hallgassuk meg!

A pillangó, a mókus, a nyúl, a süni, a béka és a bagoly együtt siettek vissza a rétre. Mikor odaértek, csendben körbeülték a kis növényt, és hallgatták, ahogy csilingelő hangján újra köszönti a tavaszt a daloló harangvirág.

A gólya

Egy lusta délutánon biciklizni indultam falucskánk egyik földútján. Serényen tekertem a pedáljaimat, és minden kertkapunál integettem egyet a bent lustán szuszogó házőrzőknek. A fák ágain még csak ébredeztek a friss, zöld rügyek, de én gondolatban már a dús lombkoronájú fákon másztam a nyári melegben.

Nagyon szerettem ezen az úton biciklizni. Ügyes kis szememmel mindig észrevettem valamit, amit azelőtt még sosem: érdekes, aprócska bogarakat, az eső áztatta út által megőrzött lábnyomokat és az éppen nyíló szépséges virágokat. De ma valami egészen másra lettem figyelmes.

Éppen az égen átkúszó felhőket kémleltem, amikor hatalmas szárnyaival átrepült felettem egy madár. No, nem is kellett nekem több. Felpattantam gyorsan a kis zöld biciklimre, és tekertem utána, ahogyan csak bírták a lábaim. Szerettem volna tudni, hogy hová tart.

A falu határához érve egy hatalmasat fékeztem. Megállt a madár is, méghozzá pont egy villanypózna tetején. Ekkor tudtam csak igazán megfigyelni őt.

  • De hisz’ ez egy gólya! Egy szépséges gólya! – kiabáltam örömömben, mire a magas pózna tetejéről lepillantott rám az új barátom. Hosszú, narancssárga csőre és fehéres tollruhája csak úgy világított a nappali fényben.
  • Most megyek, kedves gólya, de holnap újra meglátogatlak. – mondtam a madárnak, mintha az bármit is értene belőle. Azzal elindultam hazafelé, és izgatottan vártam a holnapot.

Másnap ebéd után első dolgom volt, hogy a falu széléhez siessek. Most nem figyeltem az aprócska bogarakat. Nem kutattam új lábnyomok után és a virágoknál sem álltam meg.

A fészekhez érve láttam, hogy az én gólya-cimborám nagy ügyességgel rendezgeti az összegyűjtött gallyakat.

  • Te aztán egy igazán takaros kis fészket készítesz. Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdeztem a madártól, aki párat pislogott rám, majd újra útnak eredt, hogy még több ágacskát gyűjtsön lakhelyéhez.

Én sem voltam rest! Az út melletti tisztáson minden hozzáértésemet bevetve igyekeztem segíteni a gólyának. Ágak után kutattam, amiket egy kupacba gyűjtöttem össze a mező közepére. Mikor pedig a nap a dombok mögé bukott, hangos köszönéssel búcsút vettem a madártól és hazasiettem.

A harmadik napon, miközben a göröngyös földút hepehupáit kerülgettem, így töprengtem magamban.

  • Milyen kár, hogy holnap már iskola. Nem fogom tudni meglátogatni a gólyafészket.  

Ma valahogy lassabban haladt a kis zöld biciklim, de a falu széléhez érve hatalmas meglepetésben volt részem.

  • Kettő! Itt már két gólya is van! – ugrándoztam örömömben. – Milyen jó, hogy nem vagy már egyedül!

Egy darabig még néztem a fészekben kelepelő madarakat, majd elköszöntem a gólyáktól, és útnak indultam hazafelé a kis zöld biciklimmel. Otthon mindent elmeséltem a barátaimról, és le is rajzoltam őket, ahogy a falu széli villanypózna tetején integetnek nekem.